Ilyen volt a Megasztár IV. Milyen lehet az V.?...

Egyszer réges-rég, még javában benne az annoban, megjósoltam a Megaverseny második felvonásának hármas befutóját. Az ifjabb Tóth lány, a szótlan Palcsó fiú, és a szerény Caramell triója volt a legkézenfekvőbb dobogós, egy magamfajta laikus számára, aki enyhén konyít a zenéhez, és kicsivel többet a médiaszociológiához. 
Hitték volna ugyanis, hogy ennek a versenynek a taglalásához, nem is kell más, mint nagyon kicsit érteni a zenéhez, és annál jobban az emberekhez? Ez már tiszta volt számomra négy évvel ezelőtt is, de a szívem mélyén reménykedtem, hogy az elmúlt években fordult ez az arány. De csalatkoznom kellett, mint a mosóporreklámokban. Nem, hogy javult a helyzet, hanem rosszabbá vált. Sokkal rosszabbá. Ékes példája ennek a „Lüszike-effektus”, amiről nem is nagyon szeretnék beszélni, mert ezek ellen csak úgy védekezhetünk, ha nem beszélünk róla, ha ignoráljuk őket. Ráadásul a műsor kreátorai úgy álmodták meg a szabályokat, hogy most már egész héten lehet szavazni a dalnokokra. Tehát a teljesítmény fontossága 1%ra csökkentve, a sms-bevételek bankszámlaszáma az egekig duzzasztva, a verseny szakmaisága kiröhögtetve. Gratulálunk a TV2 csapatának.

Szóval ilyen, és ehhez hasonló előzmények után eljött a Gergely-naptár szerinti 2008. Mikulás este is, amikor a három muskétás színpadra állt, hogy kardja helyett a hangját mérje meg, látszólag azonban hasonlóan nagy téttel. Látszólag. 
Lakatos Krisztián, Fekete Dávid, Király Viktor. Szerény véleményem szerint, majdnem a legjobb hármas. Ha nincs ez a fura sms-szavazók, kontra zsűri-megmentettek rendszer, ha van egy minimális józan ész, belátás, zsigeri szakmaiság, akkor Lüszike hamarabb megy, mint Tamara. Akkor a hetedik döntőben botrányosan gyenge Dávidka is már Győrben szedné vissza a ledobott kilókat, akkor nem hozta volna magát olyan kínos helyzetbe a zsűri, hogy egyforma kvalitású gyerekek között kell egyensúlyoznia. De erről majd még később.
Fél nyolc. Söreim hidegek, chipsem több, mint elég, szívem tiszta, lelkem kinyílt, egy szó, mint száz: felkészültem az élmény befogadására. Jön Tilla, harsog, ahogy kell, jön Nóri is, aki ismét gyönyörű, és mire véget ér, addigra meg is tanulnának közösen műsort vezetni. Majd az ötödikben. 
Kezdem ott, hogy akkor decemberben volt, hogy két hete költöztem. (Messziről indulok, de ígérem odaérek.) Ez azt jelentette, hogy akkor még nem járt nálam a két jópofa TV szerelő gyerek, hogy a csilláromon lógva énekeljenek, szóval volt három csatornám, abból kettő nézhető. Tehát néztem a TV2-t szakvánba, így láttam a pénteki Mokkát, az Aktívot, a Magellánt, és mindegyikben Mikulásba botlottam. Értem én, hogy lízingeltek néhány Santa Claust, de, hogy egy olyan műsorban, ahol eddig mindenki azt énekelt amit akart, még oda is Télapó hangulatot kellett csinálni, hát ezen dobtam egy hátast. Már mindenkinek a könyökén jön ki a Jingle Bells, a Last Christmas, és a többiek, erre a TV2 azt mondta: zengjen ajkatok hull a pelyhest, vagy virgács lesz!!!
Lássuk tehát, real time, csapó, tessék!

Jön is Lakatos Krisztián, akinek kissé hátrányos sziluettje senkinek nem tűnik fel soha, ha ilyen gyönyörű lányok gyűrűjében parádézik. Jingle Bells, mi más? Nem volt rossz, de bőven távol volt a jótól is, de mi az istent várjon az ember egy a Télapó szánjáról szóló nótától. Az mindenesetre kiderül megint, hogy a fiatal srác úgy játszik a ritmusokkal, ahogy akar, mint ahogy az is, hogy biztonsági játékot játszik megint. Egyetlen egyszer sem lép ki abból a statikus hangszínből, amiről már tudjuk, és általunk ő is tudja, hogy zseniális. Nem kockáztat, és sajnos nem is szórakoztat. Inkább elborzaszt, hogy négy sort énekel egymás után sokszor, és azt is (ismét) csapnivaló angolsággal. Sosem fogom megérteni. 
A zsűri nem lep meg. Eszenyi Enikő, és Fenyő Miklós favorizál, Mester analizál, Friderikusz osztályoz. Nagyjából olyan is volt, mint amilyen jegyet először adott, olyan jó háromnegyed.

Király Viktor, Santa Claus is comin’ to town. Egyedül tölti be a színpadot, bátran nyúl bele a kicsit statikus dal refrénjébe, energiát közvetít. Egyre gyakrabban használja az elnyújtott magas fejhangot, ami a közhiedelemmel ellentétben már a Bee Geesnél sem volt buzis, hanem az egyik legparádésabb énektechnika. Justin Timberlake csinált belőle újra divatot, és bizton állíthatom, hogy Viktorka nem csak a tánclépéseket leste el jól, hanem ezt is. 
A zsűri sem talál fogást, úgyhogy robogunk is tovább.

Fekete Dávid érkezik, egy egész gyerekkórussal, gyertyával, pátosszal, csillogó szemmel, és egy Neoton-dallal. Ha elmúlik Karácsony... Hát igen. Ez minden volt, csak nem az, amit vártunk. Azt alapból nem értem, hogy miért csak egy fél versét énekelt el, és miért bújtatta el a hangját a gyerekek hangja mögé, de kár volt. Meg is lett az eredménye. Egy elég lapos, kicsit giccsbe hajló kenetteljes ünnepi dülöngégés lett a vége, pedig ennyi sallanggal körítve többet várt az ember. Hiába. 
A zsűri is így látja valahogy, bár Eszenyi Enikőnek az sem szúrná ki a szemét, ha Dávid lerugdosta volna a dal végén a gyerkőcöket a színpadról. Akkor is csak azon aggódott volna, hogy ez a fizikai megterhelés nem vezet-e további fogyáshoz. 

Így érünk el a műsor feléhez, miután százszor hallottuk a szavazási lehetőségeket, megnéztük a „pillanatnyi” állást, etc, etc. Közös TNT dal forgószéken, majd a művésznő arra buzdít mindenkit, hogy hajrááááá!!! Ez egyébként nagyjából az egyetlen pozitív amit róla elmondhatunk, pedig nagyon fontos –lenne- az ő szerepe is. 

Míg a fiúk fújnak egyet, és testileg-lelkileg is kicsit összegereblyézik magukat tekintsünk ki egy kicsit a négyfős ítész-társaságra. Nem mondom én, hogy bármelyik korábbi Megasztár-zsűri összeállítás birtokolta a Bölcsek-kövét, de bármelyikben több volt a szakmaiság, mint a jelenlegiben. Nem esik szó az elrontott hangokról, a meg nem tanult szövegekről, a rosszul értelmezett dalok meg nem értett mondanivalójáról, és ezek még rosszabb interpretálásáról. Tudva-tudott, hogy ki kit kedvel, és botrányos, hogy mennyire szemellenzőssé válik időnként adott megmondóember. Ennél már csak az szánalmasabb, ahogy a részrehajlást magyarázzák. 
Fenyő szerint popzenévé kellene tenni a swinget. Kedves Miklós. A swing, mindig is az volt, főleg a harmincas, majd második reneszánszát élve a hatvanas években. Pont az adja meg műfajának exkluzivitását, hogy nem ez folyik minden csapból, és reméljük, hogy Miklós óhaját ezúttal nem váltja valóra a zenei Mindenható. 
Enikő őserőt, szexi férfit lát Krisztiánban. Háááát. A korábban már említett Mr. Timberlake úgy két éve azt énekelte, hogy I’m bringin’ sexy back... Kétlem, hogy ifjabb Lakatosra gondolt. Mint ahogy azt is, hogy az általam egyébként nagyon is sokra tartott Kossuth-díjas művésznő kijelentése nyomán, tinilányok szaggatják le habzó szájjal, és véres körömmel a Brad Pitt posztereket ösztrogéntől vészterhes szobáikban, és helyette Lakatos Krisztián életnagyságú képére ..... öööööö, izéééé, álmodoznak. És az a legnagyobb baj, hogy míg Enikő nem hozta elő, addig senkit nem érdekelt Krisztián teste.
Köszönjük Emese. Izé, bocsánat: Enikő.
Mester Tamást annyira felfedezték az elmúlt évek semmitmondó magányából, hogy már nem is elégszik meg azzal, ha megtalálja a Megasztárt, ő már világsztárt akar. Annak is Király Viktort. Nagyra törő álmok, és hitem szerint nagyon-nagy felelősség egy éppen csak kiforróban lévő zenei tehetséget beültetni ebbe a hintába, de neki legyen mondva, Viktor fiú az egyetlen, aki momentán ezt ebből a trióból tudja. Tudná. De szerintem óvatosan. 
Friderikusz a kezdeti nagy fikázás után megszelidült, és ha nem akarná minden egyes mondatával az ő fridiségére felhívni a figyelmet, a pontozásos módszere még szimpatikus is lehetne. Az meg szintén a zsűrit minősíti, hogy időnként ő az egyetlen, aki meg meri mondani az elcsúszott hangokat. Mondjuk arra a kérdésre, hogy egyáltalában mit keres ott, ahol, arra még hosszú, álmatlan, hidegverejtékes éjszakákon át fogom keresni a választ.

De eme kitérő után vissza a főszereplőkhöz. Második kör. 

Krisztián egy George Harrison dallal próbálja meg kirántani magát a Mikulás-bűvöletből. Nem szeretném szó szerint újra leírni azt amit az előző dalával kapcsolatban, mert rohadtul fárasztó, de fájdalom: CTRL-C – CTRL-V:
„Az mindenesetre kiderül megint, hogy a fiatal srác úgy játszik a ritmusokkal, ahogy akar, mint ahogy az is, hogy biztonsági játékot játszik megint. Egyetlen egyszer sem lép ki abból a statikus hangszínből, amiről már tudjuk, és általunk ő is tudja, hogy zseniális. Nem kockáztat, és sajnos nem is szórakoztat. Inkább elborzaszt, hogy négy sort énekel egymás után sokszor, és azt is (ismét) csapnivaló angolsággal.” Azért ez elszomorító. A zsűriről szóló részt is kopizhatnám, de ott legalább annyi változás van, hogy Miki bácsinak annyira nem tetszett. És nagyon szomorú, hogy Mester Tamás nem tud beszélni, mert a „George Harrison a Beatles harmadik tagja volt” című fejtegetése egészen helytálló volt. Mint az este folyamán később kiderült, nem csak egészen, hanem teljesen helytálló volt. 

Király Viktor is vékony jégre téved. Halott szerelmeshez szóló, szívbemarkoló ballada, rózsa a kézben, balett táncosok a háttérben. A fiú ritkán használ kelléket, és bár kicsit giccs-gyanús a sztori, megoldja. Ráadásul kitűnően. 
Majd ismét jön a zseniális zsűri. Fenyő szerint sok hang nem volt a helyén, Fridi szerint mindegyik ott volt. Mester szerint nem volt giccses, Eszenyi nem értette. Szakállas poénnal élve, nem tudom melyikük nézte a „csekettőt”, de szánalmas volt látni, hogy mennyire körvonalazódott, hogy ki, ki mellé teszi le a voksát. Amivel nincs is semmi baj, hisz az már rég kiderült, hogy ez nem egy tehetségkutató énekverseny, hanem egy kőkemény szimpátiashow. De az már kifejezetten gyomorforgató, hogy egy jó produkciót csak azért szólunk le, mert nem a mi kedvezményezettünk vezette elő. 

De futás tovább, hisz jön Fekete Dávid második nekifeszülése. Mivel is? Ja, tudom már. Musical dal, az Aladdinból. Meglepődtünk? Nem kifejezetten. Azon már annál inkább, hogy a fél térdre ereszkedő, csillogó szemű, könnyes átéléssel daloló Dávidka bármelyik kilencvenes évekbeli fiúcsapat frontembere is lehetett volna, és, hogy ez némelyik ítésznek nem szúr szemet. 
Mint, ahogy az sem, hogy az első dalban a gyerekkórus mögé rejtette a hangját, itt pedig a roppant tehetséges vokalista lány teszi teljessé a produkciót. Pedig kár pont a hangját elrejtenie, mert az, az egyetlen pozitívuma. A zsűri már semmi újat nem tud mondani, talán csak egy megjegyzés Encinek. 
Drága Művésznő! Ha valaki Kossuth-díjasként a kultúra legmagasabb fokának képviselőjeként foglal helyet, akkor legyen kedves és találjon szinonimát a gatya szóra. Köszönjük. 

Nagyjából vége. Mármint a dalolásnak. 
Persze most jön a legizgalmasabb rész, az eredményhirdetés, az sms-háború, a dráma, magyarán a parasztvakítás. Egy roppant „okos” gondolattal, most a zsűri dönt először, és ez az a szitu, amit már az elején is taglaltam. Ha más a rendszer, akkor most nincs ilyen nagy dilemma, nem nyal vissza a fagyi, és nem köpi az arcukba, hogy ezt elqrtátok már egy-két hete. 
De mindegy is. Azt, hogy mi történt, mindenki látta. Tudvalevő volt, hogy ki kire voksol, és bár kicsit féltem, de győzött a józan ész: Király Viktor mehetett lihegni. A többi pedig tudott dolog volt, hiszen Dávid toronymagasan vezetett szinte egész este. Még egy ABBA dal Westlife feldolgozásában, aztán lehetett könnyezni, hogy a swing legifjabb hazai nagykövete elbúcsúzott a nemes versengéstől. 

Nem tudom. Valahogy egy ilyen nem tudom érzés maradt bennem. Nincs kétségem Fekete Dávid tehetségét, és szorgalmát illetően, de felhívnám a figyelmét arra, hogy ez bizony nagyon sok színpadon kevés lenne. Érdemes visszaemlékezni Bálint Ádámra, vagy Palcsó Tamásra akik csupán a Megasztáros indíttatásnak köszönhetően, a műsor után nagyon hamar zenés színpadokon találták magukat, de a remélt siker, igencsak mérsékelt volt. Javasolnék egy Színművészetit, vagy hasonlót, mert ez így kevés lesz. 

Nem tudnám megmondani, hogy Király Viktor alkalmas-e megasztárnak. Ami mindenféleképpen kiemeli a többiek közül, az, az alázat, a szorgalom, a tanulni tudás, és a képesség a fejlődésre. Az, hogy mindemellett még egy jóképű gyerek is, nyilván nem fog a hátrányára válni. 

Aztán jött a másnap, és meg kell osztanom az aznap esti tapasztalataimat is, mert azzal együtt kerek a kép. Szóval, real time ismét, csapó, tessék!

U.i.: vasárnap este nyolc óra múlt néhány perccel. Még mindig ugyanannyi TV csatornám van, mint tegnap, tehát nem meglepő, hogy túl vagyok a TV2 Naplóján. 
Az utolsó riport arról szólt, hogy a nagy médiagépezet így az ünnepek közeledtével némi lelkiismereti reinkarnáción esik át. A nagy pénzekről, nagy csillogásról, nagy sikerekről szóló showbusiness vesszőfutói a szívükbe néztek, és előrukkoltak néhány emberi pillanattal. Ahol nem a nézettségi lista első helyének megkaparintása adja a néhány percig tartó talmi orgazmust, hanem több tucatnyi sérült gyermek őszinte öröme ad egy sokkal nehezebben emészthető, de annál tovább tartó belső boldogságot. 
A Megasztár 4. három döntős fiatalembere Mikulásnak öltözve énekel fogyatékos gyerekeknek egy tornateremben. Nincsenek többmilliós díszletek, übermodern fejgépek, profi zenekar, warm up emberek, smink, és a többi kellék. Van viszont várakozás, rácsodálkozás, őszinte öröm, könnyek, kézzel készített forintos ajándékok, szívből-lélekből, emberektől-embereknek. Egyenrangú emberektől. 
Jó látni, ahogy a fiatal tehetségek néhány percre levehetik a megasztárság fényes gyöngyökkel kirakott, de nehéz palástját, és egyszerű srácokként élvezhetik a semmi mással vissza nem adható érzést: adva kaptak. Kicsit megilletődve, de annál jobban meghatva állnak ennek az új érzésnek a kellős közepén. 

Ha ennek a műsornak, csupán egy százaléknyi ilyen üzenete, és hatása is van, akkor életemben először küldeni fogok egy smst. 
Majd ha arra kell szavazni, hogy legyen-e következő széria... 
Addig is jó volt nem versengő sztárjelölteket, ugri-bugri celebeket látni, hanem embereket...

(Kár, hogy a zsűri ezt nem láthatta...)

Ma már 2009. március végét járjuk, lassan ki is tavaszodik. Az utolsó kellemes élmény a megasztáros fiúkat illetően az a Naplós riport volt. Azóta már főztek, költöztek, nyilatkoztak, dobáltak sarat, pletykáltak, sértődtek, stb. Celebek lettek, de örülök, hogy elmondhattam mindenkinek, ők is voltak emberek…

Domi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.