A férfi övcsatján és a lány szemében egyszerre csillant meg valami. Előbbin a tétova hajnali fény, utóbbiban a jeges félelem. - Most szopni fogol! - reccsent az ukrán akcentus, és az emos sminkjét éppen elpityergő lány nagyon vágyott vissza a gyermekkor ártatlan öleléshez. Hiába. A valaha jobb napokat látott alkoholszagú rocker hátradőlt, a lány könnyek nélkül, némán sírt fel egy pillanatra. A kamion résnyire lehúzott ablakán át pedig vidáman dalolt a késő őszi szél...

Vitathatatlanul az egyik hungarikumunk a Piros Arany. Szeretjük csemege és csípős formában egyaránt. Csak azt nem értem, hogy az egyik miért drágább 10 forinttal, mint a másik...

Ha valaki tudja, sejti, hallott valamit, vagy ismer valakit, az kommenteljen bátran!... :)

"Kedvenc" helyi lapunk a Kisalföld is beszámol a mosonszentmiklósi fájter tanárnőről, aki az engedetlen nebulókat pofonokkal és hajhúzással próbálta rendre inteni. Aki remeg a részletekért, az tájékozódjon nyugodtan. Engem viszont az érdekel, hogy ez a gyerekfenyítés kiben milyen kérdéseket vet fel.

Azt tudjuk már egy ideje, hogy hazánkban gyereket verni nem szabad, mi több: tilos! Bűncselekmény, és hajlok rá, hogy valahol mélyen joggal. Nincs persze akkora baj, mint az USA-ban, ahol a csemeték bíróság elé citálhatják a szüleiket, hogy aztán ott parádézhassanak a mélyen tisztelt esküdtszék előtt, ezzel is öregbítve az amerikai jogrend nem létező hírnevét... De mi itt élünk a kies Kárpát-medencében és nem mondhatom, hogy vertek gyerekkoromban, de néhány nevelő szándékú pofon azért elcsattant, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hátrányomra vált. És arra is tennék egy szemérmetlen összeget, hogy vagyunk ezzel így egy páran. És bizony-bizony én is végighallgattam párszor az otthonlakás, az "ameddigazénkenyeremetevés" és a jogaim kontextusában alkotott szülői kirohanásokat és most már tisztán látom az igazukat!

Jártam hittanra, ahol ha valamit nem tudtunk kaptunk "kokit", emlékszem, hogy a matektanárunk a fülünket húzta, ha nem volt rend a teremben, és volt részünk nyilvános megszégyenítésben amikor a testnevelőtanárunk békaügetésben hajszolt egy csapatnyi gyereket hajnalban Gyenesdiás utcáin, csak mert hangoskodtunk éjjel az osztálykirándulásunk alatt. 

És valahogy felnőttünk... Minden barátom, gyerekkori ismerősöm, osztálytársam normális ember, java részük családos, és a papucs cimboráimat leszámítva még boldog is... Kell-e hát a gyerekkori pofon, és ha igen kinek a tiszte a gyerek arcára tapasztani? A szülőnek, vagy a ki tudja milyen hisztis lelkiállapotban leledző hittantanárnőnek... 

U.i.: mióta tanítanak a nők hittant?...

 Én annak idején nem néztem ezt a celebes-dzsungeles marhaságot, de most valamelyik délután, vesztemre: beleszaladtam. két perc után a következő képet rögzítettem, hánytam, sírtam, megtöröltem a számat, hálát adtam az égnek, hogy eddig megvédett ettől a látványtól, majd imádkoztam, megint sírtam, és megfogadtam, hogy soha, soha, soha, de soha többé nem nézek bele. Soha! Nem, nem, nem, neeem! Mondom: soha!...